Az őseim, a hőseim - A nagyapák - 1. rész: Istenits József karpaszományos honvéd híradós hadnagy, "a pedagógus" - A Doni áttöréskor
Az őseim a hőseim - A nagyapák - A tehetséges pedagógus, a gazdag paraszt, az ügyes iparos és a védő - Regény 1.rész: Istenits József karpaszományos honvéd híradós hadnagy, "a pedagógus" - A Doni áttöréskor
A
tehetséges pedagógus, a gazdag paraszt, az ügyes iparos és a védő - Regény - 1. rész:
Istenits József karpaszományos honvéd híradós hadnagy, "a pedagógus" - A Doni áttöréskor
PROLÓGUS ÖT PONTBAN:
1. A prológus bevezetése - 2. Elhurcolások, kitelepítések - 3. Málenkij Robot és Gulag - 4. A Don-kanyar - 5. Fontos megjegyzés
A hosszú prológus öt pontját azért tettem be a négy izgalmas történet elé, mert ez minden köztes kérdést megmagyaráz, mindenre megadja a választ.
1. A PROLÓGUS BEVEZETÉSE: - Az alábbi négy történet, ami egyben emlék, és egyben tanulság a felnövendő nemzedékek számára. - Soha, de soha ne történjenek meg azok a borzalmak, ami az alábbi oldalakon elevenednek meg majd előttetek.
- Sajnos még mindig nagyon keveset tudunk a II. világháború eseményeiről, ahol nyolc hónapig volt véres hadszíntér az ország, ahol a nemzetünk egymillió halottját sirathatja, és az azt követő kíméletlen tisztogatásokról, elűzetésekről.
"A frontszolgálatos bakák nem tehettek semmiről. Mindig oda mentek, ahová vezényelték őket. Mindig azt tették, amit megparancsoltak nekik. Ők voltak az agresszorok, a diktátorok legfőbb játékszerei.
Ők vesztek oda,
Ők tűntek el,
Ők estek fogságba,
Ők szöktek meg,
Ők nyomorodtak meg,
Ők jöttek haza,
Parancsra tették,
Becsületük a Haza"
(Istenits Péter Vilmos: Magyar bakák)
"Nagyon sokáig, ezekről a sokat szenvedett katonákról, az ott történt szörnyű eseményekről nem volt szabad beszélni. - Még a családokban sem említették meg azok, akik részesei voltak ezeknek az eseményeknek, hogy mi történt velük, hogy miként zajlottak, hogy miket láttak, miket tapasztaltak, miket éreztek. - Mindenféleképp fontos megemlíteni, hogy ezek az emberek, akkor parancsot teljesítettek. - Katonák voltak. Nekik azt mondták, hogy oda menni kell, akkor oda menni kellett. - Az állam, a kormányzó ezt várta el tőlük. - Akik kivonultak, a legegyszerűbb katonától kezdve, a legfelsőbb parancsnokságig teljesítették kötelességüket "a hazáért mindhalálig", ahogy az esküben elhangzott annak idején. - Akkoriban a katonai eskü mindennél többet jelentett, mindennél többet számított.
2. ELHURCOLÁSOK, KITELEPÍTÉSEK: - A magyarországi németek - (Svábok) - egy részének elhurcolása 1944-45 fordulóján, néhány hét alatt megtörtént, melynek során mintegy 32 000 magyarországi német elhurcolására került sor. Az úgynevezett "háborús bűnösök" - (Többségében öregek, asszonyok, gyerekek.) - kiűzése érték és használati tárgyak, élelem nélkül. - ("Ez volt a kollektív bűnösség elve.") - ("Tóth Ágnes történész adatai szerint összesen mintegy 248 600 kataszter hold föld került a magyarországi németektől a magyar állam tulajdonába. Azt írja, 1941-ben a magyarországi németeknek összesen kb. 60 400 háza volt. Ebből 1945 és 1948 közt 44 750 ingatlant (azaz 74,1%-ot) vett el tőlük a magyar állam.") - (Más forrás: A magyarországi németek kitelepítése a második világháborút követően, 1946 és 1948 között zajlott le.) - Én a krónikás, édesapámtól megkérdeztem, hogy miért is nem kerültetek ti is erre a szörnyű sorsra? - A válasza az volt, hogy nem értek ide.
(Más forrás: A második világháború utáni német kitelepítések a községet megkímélték.)
3. MÁLENKIJ ROBOT és GULAG: - ("маленькая работа") - Magyarul: A kis munka. Ennek az orosz kifejezésnek az ismételgetésével vagy csak néhány perces igazoltatás ígéretével, illetve hazugságával hurcolták el a magyar polgári lakosság tömegeit szovjet lágerekbe a második világháborút követően. - A Vörös Hadsereg 1944. december 22-én kiadott 0060. számú parancsára gyűjtötték össze és hurcolták el a - (elsősorban német nevű) - férfiakat 17-től 45 éves korig és a nőket 18-tól 30 éves korig. - ("A málenkij robot a zsidónak minősített magyarok kiirtása és a Magyar Királyi 2. Honvéd Hadsereg Don-kanyari pusztulása mellett a második világháború három legnagyobb magyar tragédiájának egyike.") - Mintegy 600 ezer magyar hadifogoly és civil járta meg a szovjetunióbeli kényszermunkatáborokat és az ítéletek végrehajtására létrehozott Gulag-táborokat; történelmileg kizárólag ez utóbbi számít Gulagnak, de a köznyelv az előbbieket is annak tekinti. - Az iskolákban alig tanítanak róla valamit, és amit leadnak, azt csak nagy vonalakban.
4. A DON-KANYAR: - A mohácsinál nagyobb méretű katasztrófa lassan feledésbe merül. Az onnan hazakerülőket még ma sem övezi kellő tisztelet. A 207 500 embert számláló Magyar Királyi 2. Honvéd Hadseregből mintegy 60 000 ember tért haza, a többi elesett, eltűnt, megfagyott vagy hadifogságba került. A hazakerültek közül is nagy százalékban vagy örökre megbetegedtek, vagy megnyomorodtak. A doni katasztrófa történelmünk legnagyobb vesztesége. Az anyagi kár 300 millió pengő volt. Az ott elesett katonákat pedig nem siratta el senki.
Az előzmények:
A német hadvezetés tisztában volt a Magyar Királyi Honvédség gyenge felszereltségével, de úgy gondolták, hogy a német csapatok szárnyainak biztosítására ugyanúgy felhasználhatóak lesznek, mint a jobban felszerelt román és olasz hadtestek.
Magyarország nagyobb katonai részvételének kierőszakolására Joachim von Ribbentrop külügyminiszter és Keitel vezértábornagy érkezett Magyarországra. Ribbentrop, Bárdossy László miniszterelnökkel való tárgyalásai legelején, a teljes Magyar Honvédség részvételét kérte. Hosszas alkudozások után, január 9-én Bárdossy végül megígérte, hogy Magyarország, ha 100%-ban nem is bocsátja Németország rendelkezésére haderejét, de "hajlandó lehetőségeinek legszélső határáig elmenni" a Keleti front harcaiban való részvételre. Másnap Horthy levélben biztosította Hitlert, hogy a magyar hadsereg részt vesz a tavaszi hadműveletekben.
A mozgósításra a III. szombathelyi, IV. pécsi és VII. miskolci hadtestet jelölték ki. Saját hadrendi alakulatából csak kettőt vehetett igénybe, a harmadikat idegen alakulattól kapták. - Az induló csapatok körülbelül húsz százaléka nem magyar nemzetiségű volt. ("Nem önként mentünk a frontra, úgy küldtek minket.")
A frontra kivonulás: A magyar csapatok 1942. június 28-án kapcsolódtak be a harcokba, július 7-én érték el a Dont, hazánk legkeletibb csücskétől 1600 kilométerre. A kifáradt egységek ott "HONVÉDELEMBE" mentek át a Voronyezs és Pavlovszk közötti 208 kilométernyi szakaszon. "Ott messzi védték a Magyar Hont"
5. FONTOS MEGJEGYZÉS: - Az információk, amit kaptam, szájról-szájra jártak, és Én a krónikás, a helyszíneken természetesen nem lehettem ott, hogy leellenőrizzem, hogy mi valódi, és mi nem. Tehát a valóságtartalmát 100%-ban nem tudom garantálni. Úgy kell felfogni, mint egy izgalmas, egyes szám első személyben írt szépirodalmi kalandregényt, vagy mesét. (Úgy, mint: "Tehát valahogy így történhetett.")
Az őseim, a hőseim - A nagyapák
A tehetséges pedagógus, a gazdag paraszt, az ügyes iparos és a védő
A NÉGY TÖRTÉNET:
1. Istenits József honvéd híradós hadnagy, "a pedagógus" - A Doni áttöréskor
2. Perger Ernő honvéd, "a paraszt" - Sztálingrádtól hazáig
3. Istenits Rezső honvéd tizedes, "az iparos" - Tito ellen
4. Bander Gyula légvédelmi tüzér honvéd, "a védő" - Hamburgból haza
1. rész
Istenits József honvéd híradós hadnagy, "a pedagógus" - A Doni áttöréskor
A PEDAGÓGUS - A DONI ÁTTÖRÉSKOR
Bevezetés:
- Talán nincs is olyan család Magyarországon, vagy nagyon kevés, akiknek ne lehetett volna valamilyen közük, kapcsolatuk, érintettségük, az alábbi szörnyű katasztrófa elszenvedőivel. Legyen az dédapa, nagyapa, nagybácsi, testvér, unokatestvér, vagy más egyéb rokon, akik szerencsésebb esetben egészségesen, vagy örökre megnyomorodva hazajöttek, vagy legrosszabb esetben, idegen harckocsik széles toló-lapátokkal, jeltelen mély gödrökbe nyomtak.
Ma, 2017 01 12-én 74. esztendeje annak, hogy a Don-kanyarban megkezdődött a Magyar Királyi 2. Honvéd Hadsereg pusztulása. - A Szovjet 40. Hadsereg 1943. január 12-én, mínusz 30-35 fokos hidegben lendült támadásba az urivi hídfőtől kiindulva, és már aznap 8-12 kilométer mélyen beékelődött a magyar védelembe. - A szombathelyi III. hadtest elsőként küzdött meg az áradó Vörös Hadsereggel. Január 16-ára a szovjet támadás három részre szakította a magyar hadsereget.
A történet:
"Akkor megnyílt az ég, és fölharsantak a süvítő Sztálin-orgonák! - (Mindig ettől rettegtünk: Mi lesz, ha egyszer minket elérnek!) - A becsapódó rakéták robbanófejei, szünet nélkül, szilánkokkal, repeszdarabokkal borították be az egész területet. Alig maradt olyan négyzetméter, ahová ne hullott volna belőlük. - Ahogy megszórtak minket, mindenfelé össze-vissza futó, fedezéket kereső elkeseredett katonákat, hangosan kiabáló sebesült, vagy légnyomást kapott tántorgó bajtársakat, fájdalomtól hörgő lovakat, kigyulladt füstölgő szekereket láttam. - Lángok, leszakadt testrészek, szörnyűség mindenütt! - Ahogy voltam fekve, automatikusan átvizsgáltam magam. Nem vérzek, nem fáj semmim. Szerencsére egy karcolás se esett rajtam. Nem járt más az agyamban, csak túlélni, éltben maradni. - Megpróbáltuk ütőképes csatarendbe állítani a már most megtépázott egységünket. - A rádióm szünet nélkül szólt, de az elhangzott parancsok nélkül is tudtuk a dolgunkat. Minden lehetséges fedezéket felhasználtunk: A jeges lövészárkot, a kilőtt szekereket, azok fatörmelékeit, az utánpótlást hozó szánokat és a roncs gépjárműveket, még a mozgókonyhát is. Már tudtuk, hogy ezután mi fog következni. - A gyalogságunk felszerelése csak golyószóróra, gépágyúra, négy teljesen elavult 37 mm-es, két közepes 50 mm-es, és egy 75 mm-es masszív ágyúra korlátozódott, de sajnos ezek legtöbbje is használhatatlan volt, mert závárzatuk a rettentő hidegtől befagyott. Az egyetlenegy 38M Toldi A.20-as mozgásképtelen könnyű páncélosunkat, minden erőnket bevetve, sikerült beletolnunk az állásba, hogy a teste fedezéket kapjon, és a fő fegyverzete némi kárt tudjon tenni az ellenség élő erejébe. - ("A szovjet tankok ellen nem ért semmit.") - A heves tüzérségi és sorozatvető előkészítő tűz után, a távolból felmorajló, jól felszerelt harckocsik özöne indult meg ellenünk. - Ahogy a domb mögül kivehetővé vált a lövegtornyuk, láttuk, hogy az oldalukon lévő vékony kapaszkodókba fogódzkodtak az emberek, és hangosan kiabálva elkezdtek leugrálni róluk. Már ez a puszta látvány, és hozzá az erős motorzúgás, lövöldözés és kiabálás, sokkolóan hatott mindnyájunkra. - Vészesen közeledtek felénk. Egyre jobban remegett a föld, a fagyos porhót teljesen felkavarták a súlyos, csikorgó lánctalpak. Sebesültjeink rémülten kiáltoztak, miután az ellen vad géppuskái, fülsiketítő hanggal felugattak. - Mi is viszonoztuk a tüzet. Az állásainkból, a PaK 40 75 mm-es - (Németektől kaptuk.) - páncéltörő ágyúval próbáltuk megállítani őket, de hiába, az átütése sokszor még ennek is kevésnek bizonyult a döntött páncélzatú T-34-es tankok ellen. De mindezek ellenére, az ügyes lövegkezelőink, egy harckocsijukat harcképtelenné tettek, és egyet ki is lőttek. - (Ebből a típusból, 1942-1943-ban a 2. Magyar Hadsereg a fronton csak 6 darabot kapott.) - Szünet nélkül ropogtak a fegyverek, vészesen fogyott a lőszer. - A puskásainkkal is, csak lőtávolságon belül, szintén az élőerejükbe tudtunk kárt okozni. - Ők is bemértek minket, mert elkezdték használni a tankok fő ágyúit, a 76,2 mm-est, ami olyan volt, mintha poklok kapuit nyitották volna meg. - Legalább öt, vagy hat lőtt felénk egyszerre. Mögöttük legalább háromszor ennyi közeledett. - Na, ekkor kezdődött meg a visszavonulás, amit gyorsan kellett lefolytatni. Ott kellett hagyni az ágyút, és a többi nehézfegyvert, mert nem volt mivel húzni, mert a lovak többsége vagy elpusztult, vagy már be lett fogva más életmentő szán, vagy szekér elé. - A recsegő rádiómból újabb parancs jött: Az ágyút meg kell menteni! Ahányan csak voltunk, húztuk-vontuk a tengelyig érő keményre fagyott hófúvásban. Az orosz meg csak egyre közeledett. Láttuk, hogy a közelünkbe levő kis német egység is sietősen pakolászik a fél-hernyótalpasra, és a szekereikre. Gondoltuk, talán rákötik az ágyút, és könnyebben leszünk. De a szállítójármű ügyet sem vetett ránk, ahogy volt, elhajtott. Csak a szekerek jöttek minket összeszedni, amik hamar meg is teltek. Sokan itt ragadtunk. - Próbáltam felkapaszkodni egy zsúfolásig megtelt, túlterhelt kétlovas szekérre, de a bakák puskatussal ütötték a fagytól elgémberedő ujjaimat, és végül leestem. - ("Ezzel jelezték, hogy megtelt.") - Nagyon-nagyon fájt, azt hittem leszakadtak. Tudatosult bennem, hogy itt már a rendfokozat nem számít, csakis a túlélés. - Feltápászkodtam és teljes erőmből hajszoltam magam utánuk. Időérzékem nem volt, csak azt tudtam, hogy futni kell. - Menekülés közben mellettem, felettem, süvítettek a halált hozó golyók. A hátamon cipelt nagy rádió találatot kapott, ezzel végleg megszűnt az összeköttetés az egységeink között. Azt a használhatatlan rosszvasat végre ledobhattam. - Egy, vagy másfélnapi futás után, bejutottam, - (Sokan bejutottunk.) - egy nagy, rengeteg erdőbe, ami pillanatnyilag némi álcát, védelmet nyújtott nekünk. - A végtelen messzeségbe visszapillantva, láttuk a saját nyomunkat a mély hóban, azt a hosszú árulkodó jelet, amit elesett katonáink hóba süllyedt, szomorúan domborodó sorai mutattak. Akik nem bírták a monoton menekülést, azok ott fagytak meg kint a nyílt téren, a föléjük magasodó, súlyos páncéltörő ágyú sötét árnyékában. - Életmentő felszerelés és fegyverek nélkül, - (Ami a frontra kivonuláskor is amúgy is hiányos és korszerűtlen volt.) - a csontig hatoló hidegben dideregve, fáknak dőlve, összekuporodva imádkoztunk, "hogy csak egyszer jussunk haza." - "Édes Istenem, csak egyszer hazaérhessek, Németzsidányba, Sopron vármegyébe - (1946-tól a Kiszsidány nevet kapta, és 1950-ben Vas megyéhez csatolták). - Ha megadnád nekem ezt a nagy ajándékot, akkor ígérem, hogy ezentúl mindig jó templomba járó leszek. Ha én itt halnék, akkor nem lenne igazság, mert szegény édesapám Istenits József, a lengyelországi fronton 1915-1916 évek fordulóján, Oswiecim-be a fronton halt meg. - ("Ez okból a hadiözvegy édesanyánk, szinte nincstelenül nevelt fel két testvéremmel együtt.") - "Nem ismerhettem meg őt, csak álmaimban láttam azt az életet, amelyben nem lehetett részem: édesapám volt. Vállára ültetett a nyaka köré, este kivitt a házunk körüli dombra, megmutatta a holdat és a ragyogó csillagokat." - Amikor ma itt, űzött vadként elmerengek ezen a kietlen hóviharos idegen pusztaságban, ez az álom jut eszembe. Valószínűleg ez adott erőt, önfegyelmet és vasakaratot, hogy túléljem a szörnyű borzalmat, és később a hosszú utat, végig, hazáig.
- A legnagyobb bajt a nagy hideg okozta, nem is állhattunk meg soká, csak annyira, hogy akinek csizma kellett, az szerezzen a holtakról. - Fekve alvásról szó sem lehetett, mert nem lehetett maradni a hóban egy percig se. Az imádkozás, és a rövid Istentisztelet után átgondoltuk, hogy mi tévők legyünk. Felmértük a helyzetet, összeírtuk a megmaradt értékeket. - (Nem sok mindenünk maradt.) - A három fős EÜ rajunk szakadatlanul dolgozott: Az elsőfokú fagyási sérüléseket az eltávolított csizma után behintőporozták, fagykenőccsel bekenték, majd a lábakat betekerték egy darab száraz vászonnal, - (Kapcakötés) - így segítették a betegeinket visszabújtatni a csizmájába. A lábbeliinket még kívülről is betekertük rongyokkal, hogy ne fagyjanak le a lábujjaink, de sajnos valamilyen hasonló sérülése majdnem mindegyikünknek volt, például a lábon kívül a kéz, orr, és fül fagydaganatai. Sajnos többünk már a hipotermia jeleit is magán hordozta: A fáradtság, a hideg bőr, az álmosság mindenkinél megmutatkozott. De az ingerlékenység, zavartság, hidegrázás, sápadtság, ügyetlenség, letargia, elmosódott beszéd és az ésszerűtlen cselekvés, is felütötte a fejét, sorolta a tünetet doktorunk, aki szintén beteg, lázas volt. Kinint írt fel magának. Ezért elhatároztuk, hogy most már hozzányúlunk a végtartalékhoz, a csodaorvossághoz: Pálinkát osztottunk, mert az alkohol csökkenti a hidegérzetet. Meg aztán egy kicsit tényleg magunkhoz térjünk, felmelegedjünk, és kissé derűsebbé látszódjon az amúgy is szinte lehetetlen létezésünk. - Az egyik baka büszkén mutatta körbe a karóráját, aminek üvegjén jókora szép lyuk tátongott, mert az mentette meg a kezét a sérüléstől. Valószínűleg nekem meg a háti rádió az életemet.
- Nem volt mit tenni, mert az orosz a széles, csikorgó lánctalpaival könnyedén, és megállíthatatlanul jött, tovább kellett vonulni. - Ezek után is a kegyetlen mínusz 35-40 fokos hidegben, állandó meneteléssel töltöttük a napjainkat. Mint mindig, szállásunk csupán a szabad ég alatt volt. A rohamosan fogyó élelem és a kevés lőszer hiányában egyre többen adták fel a reményt. - "Én nem adtam fel."
- Az egyik éjjelen sikerült meglepnünk egy nyolc fős muszka csoportot, akik valószínűleg egy felderítő raj tagjai lehettek. Tüzük árulkodó fénye sodorta őket a vesztükbe. Az őrt hamar ártalmatlanná téve, lecsaptunk a melegedőkre, a tűz körül állókra. Találtunk náluk egy kis ennivalót, de a hosszú vándorlásunk miatt ez nem sokat segített rajtunk, csak arra volt jó, hogy ne haljunk éhen. - Hogy a szünet nélkül kínzó éhségünket csillapítsuk, pár nap múlva lelőttük az utolsó lovainkat is, mert máshogy nem tudtunk volna húshoz jutni. - Mint már korábban mondtam, az időérzékünk teljesen korlátozott volt. Nem tudtuk, hogy a hét melyik napja van és hányadika lehet egyáltalán. Fogalmunk sem volt, hogy a lerohanásunk óta mennyi idő telt el. Csak azt tudtuk, hogy mikor van nappal és éjszaka.
- Ugyanolyan hideg, gyilkos esti félhomály volt, mint eddig máskor. Felülről olyan tiszta csillagos, teliholdas, alulról meg a mindenfelé tükröződő, hó-fehérség, ami hangosan recsegett-ropogott, az agyongyötört, átfagyott talpunk alatt. - Egy kisebb emelkedő, bucka felé közeledtünk, reméltük, hogy onnan majd felülről tájékozódunk, többet látunk. Az emelkedő mögül, a közelből felszólítottak minket: - Állj ki vagy! - Ilyen szép magyar muzsikaszót mi már rég nem hallottunk ezen a kietlen vidéken. - Magyarok vagyunk! - kiabáltuk. - Ezek után a leírhatatlan derű, és a hulló örömkönnyek pillanatai következtek. Talán katona a katonát, nem ölelte így még soha. A mi kis pár rajra zsugorodott elszakadt egységünk, egy úgynevezett "lóteleltető állomáson" találta magát, a doni fronttól körülbelül 150-200 km-re. - Itt végre újból megmelegedhettünk, átöltözhettünk, és módjával, de ehettünk finom szalonnát, és hagymát. Elmeséltük, hogy valószínűleg a teljes frontunk összeomlott, és valószínű, hogy továbbra is hátrálni kell. - Amit az állomásparancsnoktól megtudtunk: - Január 24-én, Adolf Hitler engedélyével kivonták az arcvonalból a hadseregünket. Amiért ott elől nem kaptunk utánpótlást: - A németek minden meglévő szállítási kapacitást Sztálingrád ellátására vetettek be, a mi hadseregünkhöz szinte semmi sem érkezett. A hadseregcsoport nem tudott elegendő mennyiségű takarmányt szállítani, ezért a magyar hadsereg már szeptember végén kénytelen volt a lóállomány nagy részét ide, és a többi lóteleltető állomásokra visszavonni. Ennek következtében gyakorlatilag megbénult a belső ellátó hálózatunk. - A szekerek, szánok, csak nagyon kevésszer, és szakadozottan közlekedtek. - "Tehát nem volt takarmány az állatoknak, ezért nekünk sem érkeztek meg a tartalékaink." - (Más forrás: Ló- és takarmányhiány, rossz utak.)
- A front közeledtével, természetesen hamarosan innen is tovább kellett vonulnunk, hogy folytassuk tovább a végtelennek tűnő hosszú meneteléseinket, az oly messzinek tűnő szeretett hazánkig.
Befejezés, az első történet vége:
A védendő arcvonal hossza, jóval meghaladta a hadseregünk létszáma által indokoltat. Az ekkorra már jelentősen meggyengült hadseregnek, körülbelül 80-90 ezer harcoló katonája lehetett. Körülbelül 200 km hosszúságú frontot kellett védenie, amelyen 2 erős szovjet hídfő is uralkodott. Ennek következtében a kiépült magyar védővonal papírvékony volt, tartalékok, mélység nélkül - (több szakaszon a védelem helyett gyakorlatilag csak folyammegfigyelést sikerült megvalósítani). - Hiányoztak az eredményes védekezéshez szükséges - (elsősorban páncéltörő) - fegyverek. - A védővonal gyengesége nem írható azonban kizárólag a rossz felszereltség számlájára: Ilyen hosszú arcvonal merev védelme ilyen létszámú hadsereggel még jól felszerelt csapatok esetén is irreális lett volna. A védelem azon a feltételezésen alapult, hogy a szovjet erőket leköti a Sztálingrádi csata, és nem lesznek képesek támadó hadműveletekre. - De nem így volt: A szembenálló szovjet csapatok minőségében és felszereltségében jelentős javulás volt megfigyelhető. - A fogságba esett szovjet katonáknál amerikai húskonzervet, vadonatúj fegyvereket és egyenruhát találtak. Egyre aktívabbá vált a szovjet tüzérség is.
- A Szovjet Vörös Hadsereg elsöprő erejű támadása következtében, a 207 500 emberből álló Magyar Királyi 2. Honvéd Hadsereg mintegy 148 ezer katonája veszett oda-teljesen értelmetlenül.
- A hiányos fegyverzetű és felszerelésű, éhező magyar katonák hazatéréséhez Hitler 1943. március 28-án járult hozzá.