Az őseim a hőseim - A nagyapák 3. rész Istenits Rezső honvéd tizedes, „az iparos” - Tito ellen - Hazai történések

3. rész Istenits Rezső honvéd tizedes, "az iparos" - Tito ellen - Hazai történések

AZ IPAROS - TITO ELLEN - HAZAI TÖRTÉNÉSEK

Bevezetés:

A Honvédség mozgósítása:

A vezérkar 1941 április 3-án és 4-én részleges mozgósítási parancsot adott ki. Ez vonatkozott a magyar királyi 3. hadsereg parancsnokságára, az I., a IV. és az V. gyaloghadtestekre, a Gyorshadtestre, a jugoszláv határon szolgálatot teljesítő határvadász alakulatokra, illetve a fővezérség közvetlenek közül a folyamerő dandárra, a repülődandárra, a nehéztüzérosztályokra, a légvédelmi tüzérekre, valamint egyéb híradó, műszaki csapatokra és intézetekre. Mozgósításra került a 19. miskolci gyalogdandár is azzal a céllal, hogy a Tiszától keletre fedezze és támogassa a főcsoportosítás balszárnyát (egy esetleges román rajtaütés miatt).

A terv szerint a csapatoknak 24 óra állt rendelkezésükre a behívók kiküldésére, így az első tartalékosok beérkezésével április 5-étől, illetve 6-ától lehetett számolni. Április 6-án megérkezett Magyarországra a német összekötő törzs, mely igen kellemetlen híreket hozott. Parancsnokuk ugyanis azt közölte a magyar vezérkar illetékeseivel, hogy a 2. német hadsereg már április 8-án megindítja támadását a Dunántúlon. Mindez magában hordozta azt a lehetőséget, hogy a Magyar 3. Hadsereg lekési a támadást, és esetleg nem lesz rá szükség. Ebben az esetben pedig elmaradhat az oly hőn várt területek visszacsatolása. Ezért a katonai felső vezetés az amúgy is feszes (8-10 nap) mozgósítási normákat jelentősen lecsökkentette 5, illetve 7 napra, holott a csapatok még az eredeti ütemet sem tudták tartani.

(A Magyar Királyság 1941 áprilisában vette ismét birtokába a Trianonban elszakított déli területek egy részét, összesen 11 601 négyzetkilométert, amelynek 1,1 millió főt számláló lakosságában a magyarság 35 százalékos arányban relatív többségben volt. Bár a jugoszláv hadsereg kiürítette a kérdéses területet, a Délvidék megszállása közben a honvédek számtalanszor keveredtek tűzharcba, és ez a német Wehrmachtot "kisegítő" hadművelet volt hazánk első "háborús lépése". A magyar hatóságoknak számtalan problémával kellett itt szembenézniük.)

1941. április 6. Megindul a Jugoszlávia elleni német támadás, részben Magyarországon keresztül.

1941. április 10. Zágrábban usztasa vezetők kikiáltják a Független Horvát Államot. Ezzel a magyar vezetés Jugoszláviát megszűntnek tekinti.

1941. április 11. A magyar honvédség megkezdi a támadást a Délvidéken. A 3. magyar hadsereg alakulatai Horvátország kiválása után léptek jugoszláv területre, és szigorúan a történelmi határig vonultak a Bácska, Baranya, Muraköz és a Muravidék területén. A jugoszláv királyi hadsereg egységei elszórtan ugyan, de heves ellenállást fejtettek ki.

1941. április 14. A magyar honvédek bevonulnak Zomborra.

1941. április 14. A 3. magyar hadsereg parancsnoka, Gorondy-Novák Elemér altábornagy elrendelte a veszélyesnek minősített területek átfésülését. A veszélyeztetett körzetekbe tartoztak az 1918 óta Bácskába betelepített szerb lakosság, a több tízezres lélekszámot kitevő dobrovoljácok által lakott teleülések.

1941. április 15. TITO, az akkor még illegalitásban működő Jugoszláv Kommunista Párt főtitkára, Zágrábban megalakította a Katonai Bizottságot. A jugoszláv kommunista párt felhívást intézett Jugoszlávia népeihez, amelyben a MEGSZÁLLÓK ELLENI HARCRA szólított fel.

Ezekről a harcokról itt nem írok.

1944 októberében a MAGYAR honvédség KIVONULT a Délvidékről, helyét a Tiszán átkelő Vörös Hadsereg és a védelmében érkező, Joszip Broz TITO vezette Népfelszabadító Hadsereg foglalta el. Bár a magyar lakosság puskalövés nélkül, békésen vette tudomásul az újabb megszállást, a kommunista pártvezetés a kollektív bűnösség elve alapján a sváb és a magyar lakosságot kiáltotta ki legfőbb ellenségnek, mint a kivonult német és magyar csapatok hátrahagyott "bomlasztó és harcos" tömegeit.

Borzasztó öldöklés kezdődött 1944-45 telén: TITO partizánjai lakóhelyükön vagy gyűjtőtáborokban magyarok és németek tömegeit kínozták és gyilkolták meg elképesztő kegyetlenséggel, nagyon sok esetben a szerb lakosság aktív közreműködésével.

"Tíz Magyart egy Szerbért" Az úgynevezett délvidéki mészárlásnak a becslések szerint mintegy 40 ezer magyar esett áldozatul. Egyszerre volt ez etnikai tisztogatás, bosszú az újvidéki gyilkosságokért és a gyűlölet, a kegyetlenség tobzódása. A kínzások gyakran túl mentek azon a határon, amit egy egészséges elme ki tud gondolni. Volt, hogy tíz-tizenöt embert acélhuzallal egymáshoz, majd gyűrű alakban egy szénakazal köré kötöztek és.... Nem írom le tovább a rendkívüli kegyetlen gyilkosságok módszereit, mert az mellett a legkeményebb horrorfilm is csak rózsaszínű leányálomnak tekinthető.

(A tragikus eseményekről Cseres Tibor: Vérbosszú Bácskában című könyve az interneten is olvasható.)

A történet:

1941 április eleje

"Szombathelyen begyűjtöttek minket a marhavagonokba, onnét Budapestre vittek a Keleti Pályaudvarra, ahonnan indultunk tovább a keleti hadszíntérre.

- Nem sok időt töltöttünk el abban a térségben, mert jött egy hadiparancs, és az egységünk nyomban határvadász századdá alakult. Mennünk kellett visszafelé, az új úti cél, a jugoszláv határ tájékára, a partizánok ellen "tisztogatni." - Jó nagy kanyart ívelő utunk során összekeveredtünk a románokkal, és mindenféle szegény népekkel. Sohasem tudtuk ki az ellenség, ki nem. Nekem a hadiszegénység miatt csak pár töltényem jutott. Igyekeztem mindig egy puskás mellett menetelni, hogyha kell, kiegészítsük egymást. - Enni azért adtak, de a különösen a kalóriadús, zsíros táplálékhoz (szalonna stb.) szokott magyar-sváb gyomornak sovány volt a "kincstári" koszt. A jó az volt, hogy minden reggel kaptunk féldeci pálinkát, ami bizony mindig nagyon jól esett. Az éjjeli szállásunkat legtöbbször a rejtek adó erdők, a jó illatú virágos mezők és a tarka rétek biztosították, ahol deszkákon, rongyokon, és akiknek egy kicsit jobb dolguk volt, azok meg a szekereken aludhattak. Tetőül mindig a holdvilágos tiszta csillagos ég szolgált.

Elszórtan sok vályog és nád-falú, zsúpfedelű kis viskókat láttunk mindenfelé. Nem bolygattuk őket, ők sem zavartak meg minket. Szó szerint, kerestük az igazi ellenséget.

Többhetes gyaloglás után, állítólag megérkeztünk a frontra. De hol is van a front? - Mindenhol. Dirr-durr, akkor lőttek felénk először. Nyomban tudtuk, hogy megérkeztünk. - Kucsmás, pufajkás, lőszerhevederekkel teleaggatott hol itt-hol ott feltűnő, lopakodó ellenséggel volt dolgunk. Ők voltak az üldözendő partizánok, akik velünk szemben bizony jól fel voltak fegyverezve. Mi a "vadászok, a tisztogatók", az ismeretlen terepen, állandóan csak bujkálásra voltunk kényszerítve és mindig fedezéket kerestünk, és visszavonultunk. Így teltek el a napok, a hetek, a hosszú hónapok.

"Jugoszláviában a Német Hadseregnek a TITO ("Láncos kutya") vezette partizánok hadseregével sohasem sikerült leszámolnia."

Egyszer csak azon vettem észre magam, hogy újból magyar földet tapostam, és végre ismerős, számomra kedves vidékre értem.:

   Ott, - ahol a dombok óriás hegyekké nőttek és a fák mindig égig érnek. Háborítatlan nyugalom, végtelen rengeteg erdők, gyönyörű vad természet. Embermagasságú páfrányok, hangosan csicsergő madarak, köztük a kakukk, melynek hangja olyan, mintha kimondaná saját nevét: HA-HU.  Sűrűben megbújó, vadonélő szabad négylábúak, és kertkapuban legelésző szelíd őzike, amely már rég megszokta a hódító ember közeli környezetét. - Ez a háborítatlan rengeteg varázserdő és a hozzákapcsolódó kicsiny zsákfalu olyan, mintha szimbiózisba élne együtt az őt körülvevő határtalan természettel. - Bizony ez mind igaz, mert ebbe a nagy legendákkal átszőtt helységbe, a vas megyei kicsiny sváb szülőfalumba; Németzsidányba - (Kiszsidányba) - végre hazaértem.

A háború után a nyugalom helyett, állandó üldöztetésnek voltam kitéve, mert a fronton harcoltam és minket, német nemzetiségűeket, a svábokat, a kommunisták hitleristának, (náciknak) tituláltak. - "Sajnos nagyon sok ember azonnal köpönyegforgatóvá vált. - Divatba jött az állandó besúgás."

A negyvenes évek végén, és az ötvenes években biciklivel jöttek riogatni, demonstrálni a faluba. - Le-föl a főutcán a kocsmától a házunkig, onnantól a forrásig, majd körbe-körbe az iskola - (Ma imaház.) - körül. - Ezzel jeleztek, hogy figyelnek minket. - Szegény testvéremnek, Jóskának - (Jóska az 1. rész főszereplője: Istenits József honvéd híradós hadnagy) - hamar el kellett menekülnie itthonról, mert ő tanult pedagógus volt és tisztként szolgált, ezért üldözték nagyon. Ha őt elkapták volna, a Gulagig biztosan meg sem álltak volna vele. - Annyira tehetséges volt, hogy fiatal tanítóként megnyerte a vallás- és közoktatásügyi miniszter pedagógiai pályázatának első díját. - A Jóisten Kiskőrösre vezérelte. Ott 1947-től a kiskőrösi kulturális életet irányította, és 1950-től Petőfi szülőházának, majd múzeumának gazdája volt, és ott magyarosítatta a nevét Istenesre." - Nagy Petőfi kutató lett belőle, könyveket is írt, többek között: A Kiskőrösi Petőfi-Kultusz Története címmel. - A 70-es évektől, sokszoros kérésre, a szovjet minisztérium engedélyével, minden évben visszatért a "Messzi Don-hoz" istentiszteletet tartani, és soha el nem feledni a felejthetetlent, a szörnyű jégpoklot, és örökre emlékezni az ott elesett bajtársakra. - ("Kopjafát állítottunk, és koszorúztuk.")

Folytatom tovább a háborús időket:

Egyszer csak nagy dirrel-dúrral jöttek a szőlőhegy, a "kenderfőd" irányából az oroszok, és akkor hirtelen berontottak. - ("A rettegés akkor kezdődött.") - A 3 hónapos "kis Vili" fiamat egymásnak dobálták, jó magasan a levegőbe, közben kiabáltak: Málenkij-málenkij! A három éves kis Rezső fiam meg ijedtében az üres istállóba futott, amiben már a háború nyomorúsága miatt állatok, már rég nem voltak lakói. Ott úgy elbújt a szalma között, hogy később alig találtam. Eszünkben volt, hogy németül nem szabad szólni, mert az egyenlő a halállal. - Mikor a konyhaajtóban a falon függő világvevőmet - (A rádiót.) - összetörték, vártam, hogy mikor ütnek agyon. - Felforgatták a gyönyörű kredencet, a kis spájzot, élelmet és bort kerestek. Ennivalónk nem volt, de Irma - ("A feleségem, Irma néni") - gyorsan rögtönzött. - Az eldugott nagy érckulccsal, - ("Ezt a nagy kulcsot, később Vili fia, a gyerek Péter-Vilmos a nyakánál eltörte, de a forrás felé lakó Kovácsék meghegesztették.") - ami mindig a konyhaabrosz, vagy a köszörűkő alá volt elrejtve, hamar kinyitotta a másik udvarra nyíló helyiséget, és beengedte őket a kamrába, hogy "csak miket hagyjanak békén." - Három hatalmas hordóm volt, és két kisebb, és demizsonok. El is vitték, az összes bort, ami volt. - ("Ebből a tavalyi termésből sem kellett többet innunk.") - Aztán eltűntek. - De nem sokáig örülhettünk, mert a figyelőből, azaz, a főutat pásztázó konyhaablakból láttuk, hogy a patakunk hídja felől, jó hangosan énekelve újból felénk tartanak. - Egy kisebb borjút vezettek. - Ahogy közeledtek, felismertem "Csónesz", azaz Johann elfogott egy szem növendék üszőjét. Tudtam, hogy csak ez az egy állata volt.

Mind betódultak az udvarra. Lehettek úgy tízen is, és mind hangoskodtak, vigyorogtak. Az egyikük komoly arcot vágva, egy Mosin-Nagant puskát tartott a fejemhez, és a szegény bárgyún bámuló pára felé mutatott. Tudtam, hogy azt akarják, hogy vágjam le. - Megtettem. A sonkákat lekerekítették, azt a későbbi "ócsóvásár", - (A későbbi ócskavas lerakóhely, a Pannónia-váz temető.) - helyén parkoló teherautójukra felpakolták, és a boromtól részegen énekelve, gyorsan elhajtottak a falu irányába. - Megkerestem az állatát kereső szegény gazdát, akivel hazaérkezésünk után az egész családunk sírt-rítt, különösen a gyerekek. Johann a nagy részét felpakolta, de nekünk is hagyott belőle.

- Legalább egy kis ideig van mit ennünk. - vigasztaltam.

Másnap, hangos, dühödt kutyaugatás rázta meg a hajnal csöndjeit. Ahogy kitekintek a diófa lombjai mögül a Fő-utcára, látom ám, hogy két falubelit ütnek-rugdalnak az oroszok. Puskatussal mutatták az irányt, hogy felénk, a domb, illetve az erdő irányába kényszerítsék őket. Moccanni sem mertünk.

Kis idő múlva két lövést hallottunk, a fölöttünk lévő domb felől az erdőből. Később megtudtuk, hogy vadásztöltényeket találtak náluk, és ezért végezték ki őket. Az áldozatok neveit nem tudom leírni, mert sajnos a nagyapám elbeszéléseit az édesapám adta, és még a mai napig is adja tovább nekem, és mindenre ő sem emlékezik, illetve mindenről ő sem kapott az ősöktől információt.

Kicsivel később:

"A falubeli "partizánok" lopva, hevesen lőtték hátba az orosz sereg végét."

A háború végéig én is ilyen helyi partizánná váltam. Puskával, pisztollyal lőttem őket a magas szőlőhegy környékén, azokat, akik kergették Kőszeg-Sopron közt kifele a mieinket, a németeket. - Később ezekkel a fegyverekkel a fiaim célba lövőst játszottak a dombon. - Majd mikor az ötvenes években jöttek a nyúzók, behajtók, beszolgáltatók, hogy megszámolják az állatokat, Vili eldobta őket messzebb a "Mélyúton", ne hogy bajunk essen miattuk. És ekkor történt meg az is, hogy Vili a két féltett malacunkat zsákban szöktette ki a domb felé, és elbújt velük az erdőbe. ("A nyúzók számolása: ha valakinek hat állata volt, azt tizenkettőnek írták fel. - Így versenyeztek egymással, hogy jobb színben mutatkozzanak meg a pártvezérek előtt. - Abból a bizonyos "tizenkettőből" hatot be kellett szolgáltatni a közösbe, és a másik hatot meg gyorsan vitték az "államnak". - Így sokszor, ezért a szegény gazdának semmi sem maradt.")

Befejezés:

A visszaemlékezésekben, ezekben a történetekben szereplő személyek, olyan sok szörnyűségeken és megaláztatásokon mentek keresztül, hogy azt a mai ember épp ésszel nagyon nehezen tudja felfogni. Van olyan esemény, amit most még szándékosan kihagytam, és van olyan, amit még ezek után fogok édesapám visszaemlékezéseiből megismerni.

A következő 4. részben Bander Gyula légvédelmi tüzér honvéd, "a védő" - Hamburgból haza című írásommal fogtok megismerkedni.

Gyula bácsit is személyesen ismertem. Ő nem csak védő volt, hanem édesapámat is meg akarta menteni az éhhaláltól, de..........

A folytatást, a 4. részt is közzé tettem, - figyeljétek az oldalt, - Szevasztok !!!