Az őseim, a hőseim - A nagyapák - A tehetséges pedagógus, a gazdag paraszt, az ügyes iparos és a védő - Regény - 2. rész - Perger Ernő honvéd, „a paraszt” - Sztálingrádtól hazáig
2. rész
Perger Ernő honvéd, "a paraszt" - Sztálingrádtól hazáig
A PARASZT - SZTÁLINGRÁDTÓL HAZÁIG
Bevezetés:
Az 1942-es nyári német offenzíva: Fall Blau
1942 Június 28-án végre megindult a várva várt offenzíva, és jelentős kezdeti sikereket hozott. A szovjet erők gyenge ellenállást tanúsítottak, és rendezetlenül menekültek kelet felé a sztyeppén. A gyorsan mozgó, bekerítő hadmozdulatokat végző német ékek meghiúsítottak minden, a visszavonulás megakasztására indított kísérletet. Két esetben jelentősebb csoportosítások bekerítésére és megsemmisítésére is sor került, az elsőre Harkovtól északkeletre július 2-án, a másodikra Millerovo körzetében egy héttel később.
Eközben a 2. magyar hadsereg a 4. német páncéloshadosztállyal együtt győzelmet aratott Voronyezsnél, és július 5-én elfoglalta a várost.
(Fall Blau: Német előrenyomulás 1942. május 7-étől november 18-áig.)
A 6. német hadsereg kezdeti előrenyomulása olyannyira sikeres volt, hogy Hitler ismét felülbírálta a terveket, és átvezényelte a 4. páncéloshadosztályt az "A" hadseregcsoporthoz, délre. Ez az előre elkészített szállítási tervek felborulásához, és az utakkal gyengén ellátott, ám igen nagy kiterjedésű vidéken logisztikai káoszhoz vezetett. Mind a 6. mind a 4. páncélos hadsereg lebénult, és legalább egy hétbe telt, mire sikerült az összekeveredett több ezer járművet szétválogatni és célba juttatni. Ez olyannyira lelassította az előrenyomulást, hogy Hitler megint meggondolta magát, és visszarendelte a 4. páncélos hadsereget a Sztálingrád elleni támadáshoz.
Július végére sikerült a szovjet csapatokat a Don folyó mögé szorítani. A folyó mentén védelmi vonalat alakítottak ki, amelyet a szövetséges tengelyhatalmak csapatainak kellett tartani, és biztosítani a Sztálingrádot ostromló német csapatok szárnyait. Az olasz, román és magyar csapatok felsorakoztak a Don partján, miközben a 6. hadsereg kilométerekre közelítette meg a várost, és a délre lévő 4. páncélos hadsereg északra fordult, hogy segítséget nyújtson az ostromhoz. Messze délen az "A" hadseregcsoport tovább nyomult előre Groznij irányába, immár jelentősen lelassulva. A hadseregcsoportok közti távolság kizárta, hogy von Kleist csapatai bármiféle befolyást gyakoroljanak a Sztálingrád körüli harcokra.
A történet:
"A fent leírt huzavonában kerültem egyre közelebb a sztálingrádi térséghez, mert egységünket egyre jobban vitték keletebbi irányba. De mire a lábunkat valahol megvetettük volna, arra a hadiszerencse leáldozott.
- Megfordult a helyzet.
Sehol sem láttuk a nagyszájú Göring beígért gépeit, - (Göring légihídja szinte azonnal kudarcot vallott.) - nem volt ott semmi más, csak a véget nem érő örökös hó-pusztaság, és a szünet nélkül lövöldöző szovjet légvédelmi tüzérség és a vadászrepülőik, amik a sok szállítógépet lelőtték.
- A rádióforgalmazásban hallottuk, hogy a 250 000 fős éhező, fázó Német 6. Hadsereget végleg bekerítették. - (A gyűrű bezárása után Vatutyin csapatai haladéktalanul két védelmi vonal kiépítésébe kezdtek. A "belső" vonal volt hivatott megakadályozni a német kitörési kísérleteket, a "külső" pedig a felmentő csapatok ellen készült.) - Gondoltam, most aztán gyorsan innen el, még mielőtt nekünk kell lenni a felmentő csapatnak. Vagy a mínusz 43 fok végez velünk, vagy az oroszok. - (A felmentés terve: Manstein tábornagy a lehető legcélszerűbb megoldást választotta. Miután a szovjet csapatok összességükben túlerőben voltak, nem lehetett ellenük felvenni a harcot a teljes hadműveleti térségben. Ezért kiválasztott egy pontot, Sztálingrádtól délnyugatra, Kotyelnyikovo térségében, mintegy 120 kilométerre Sztálingrádtól, ahol erőfölényt hozott létre mindenekelőtt páncélosaiból, és megkísérelt északkelet felé folyosót nyitni Paulus csapatai felé. Az előretörést segítette egy, a legújabb típusú német harckocsival, a Tigrissel ellátott páncélos zászlóalj is.) - Többen azt állították, hogy talán mégis lesz csoda, és újból fordul a hadiszerencse. - A jelenlegi állapotunk miatt mivelünk nem lehetett számolni, mert nekünk nem volt mivel harcolni, és annyira szét voltunk verve, hogy csoda hogy léteztünk. Sebesültjeinket, sem tudtuk kellően ellátni, már nem volt se kötszer, se gyógyszer. A hóviharban sem lehetett műteni, ezért lassanként majdnem mind meghaltak, és behordta, eltemette őket a hó. - Az egyhelyben való halálra fagyás miatt, a tisztjeink az állandó mozgás, a visszavonulás mellett döntöttek. - Nem voltunk mi gyávák, csak egyszerűen még az alapvető feltételek sem voltak meg, hogy legalább minimális eséllyel felvegyük a harcot. Csak a kézifegyvereinkre, és minimális lőszerkészleteinkre hagyatkozhattunk. - ("Állandó lőszerhiány.") - Azon imádkoztunk, hogy ne találkozzunk már semmilyen gyilkos orosz erővel, vagy német egységekkel, akik újraszerveznek, aztán visszafordítsanak minket az öngyilkosságba, a Sztálingrádi térségbe. - Végre pihenni szerettünk volna.
- A véget nem érő nyílt pusztaságban, derékig, vagy térdig, helyenként bokáig érő hófúvásban, - (Az összetömörödött hófúvásnak örültünk, mert az nagyon meg volt keményedve és nem szakadt be alattunk.) - nagyon-nagyon lassan, hosszú sorokban bandukolva hátráltunk. A haladásunkat legjobban, a szekereink, szánjaink húzása-vonása nehezítette. Lovaink már rég nem voltak, azokat mind feléltük. - A mínusz 40 fok alá hűlt hőmérséklet, rettenetes kínokat, fagyási sérüléseket, sok halált okozott. - Állandó élelemhiányban szenvedtünk, szó szerint éheztünk. Elértünk egy falu határához, ahonnan rejtve megbúvó orvlövészek tizedelték meg a sorainkat. Azonnal fedezékbe vonultunk, és több csoportra oszlottunk. Minden mélyedést, fát, épületet felhasználtunk. Mikor kellő közelségbe osontunk, a kibiztosított kézigránátjainkat, a házak ablakain keresztül beszórtuk, ami rettentő nagy robajjal járt. Puskatussal, betörtük az ajtókat, azonnal berontottunk a füstös házakba, ahol minden mozgó célpontra tüzet nyitottunk, és kivétel nélkül mindenkit kivégeztünk. Ahogy elült a füst, Idegeket felemésztő szörnyűséget láttunk: Nők, öregek és gyerek, puskájukat szorítva, szétroncsolódva feküdtek mindenütt. Az ablakokban lőállás, a földön sok fel nem robbant lőszer. - Már várhattak minket. - (Nem is csoda, mert akkoriban Sztálin azt a hírét terjesztette a magyar honvédségnek, hogy kegyetlen ló és emberevők hordája vagyunk.) - Ez így nagyon nem jó. - Mi tévők is legyünk? Gondoltuk ledobjuk az amúgy is szakadtan lógó egyenruháinkat, és a holtakról lerángatjuk az újakat. - Az egységünk itt vált szét teljesen. - Mikor onnan álruhába elindultam, önvédelemből csak egy szál pisztolyt rejtegettem a csizmámban. - Később, még valahol a végtelenségben csatlakozott hozzám egy magyar bajtársam. - Nem volt mit tenni, végleg hazaindultunk, vagy sikerül, vagy nem. - Itt már nem a katonai törvények, rendfokozatok diktáltak, hanem a túlélés, az ösztön. - Úgy jöttem, ahogy a front hátrált. - Erdőben, magas növényzet között, hol sötétben, hol félhomályban lopakodtam. - Új társammal nem sokat beszéltem, mert nem bíztunk meg egymásban. - Végtelen meneteléseim közt, sok helyen szolgáltam, lovakat, teheneket etettem, szántottam, vetettem vagy arattam. - Volt, hogy egy tehenet elkötöttem, azt vezetve, muzsik parasztnak álcáztam magam, mintha vinném a jószágot a vásárra, és így jutottam egyre közelebb a szeretett hazámhoz.
- Volt olyan, hogy egy álló hónapot szolgáltam egy jóravaló ruszki parasztnál, aki az életben maradáshoz sok információval ellátott, és megtanultam a legfőbb szavakat, még új ruhát is adott. - Állandóan féltem és pisztolyomat mindig használatra alkalmasnak tartottam, de ő nem adott fel. ("Áldja meg érte az Isten") - Azok a népek általánosságba véve nem gyűlölték a magyart, sok helyen adtak ennem, cserébe dolgozhattam nekik, így teltek a nappalok, a hetek, a hónapok.
- Hazámba érkezésem után, a nagy bujkálások közepette, csak az acsádi Cinkota erdőben dobtam el a fegyvert, mondván, hogy itt már úgy sincs rá szükség. - Ahogy megpillantottam a magas Nemescsói templomtornyot, kiabáltam: - Hazaértem! - Nagyon hosszú, két évig tartó fárasztó gyaloglással, nagyon sok cikkcakkos kitérővel értünk haza, egyenesen a rettegett fagyos Sztálingrád térségéből, a későbbi halálos katlanból. - Ekkor tudtam meg, hogy a társam, szinte a szomszédom, a földim, és itt, ölelkezve elváltak útjaink. Valószínűleg épségben hazaért Bozsokra. - ("Ameddig a lábam bírja"- Hát kibírta.)
- Itthon újból várt rám "a sok hold föld", hogy újból megművelhessem. Ezután a reggeltő estig tartó kemény munka, szinte felüdülésként hatott itthon, a Kőszegi-hegység mellett, a jó öreg Magyar vidéken. - Vágtuk a rendet, szedtük a markot, kézzel arattunk. A cséphadaró hosszabbik felét fogva a rövidebb felével ritmikusan ütöttük, csépeltük a gabonát addig, amíg a szemek ki nem hulltak. Aztán később már a büszkeségünk, a nagy szíjas cséplőgép zakatolt. Boldog voltam, gazdag parasztnak számítottam. - Aztán hamarosan újabb sötét fellegek tornyosultak fölém, de most már nem a távoli idegenben, hanem itthon.:
A teljes nevét nyilvánosan a főbűnösnek nem árulom el. - Kőszegről jöttek, de nem segíteni ám! - A kiserdő nyújtotta árnyékban ültek, s nézték, hogy dolgozom. A vezetőjük - rövidítve: K. J. - odaordított nekem: - Lusta paraszt, dolgozz gyorsabban! - Nagyobb kévéket köss! És még sorolhatnám tovább a sértéseket. Gondoltam magamban, csak kiabálj te senkiházi, majd megunod. Már vagy pár órája rájuk sem hederítettem, amikor egyszer csak egy hosszú árnyék villant meg mellettem, és ekkor K. J. hirtelenjében mindkét felkaromat megragadta és üvöltve rángatott. - Egyforma kévéket köss, te buta mihaszna paraszt. - Hirtelen megfordult a fejemben, hogy most a kaszával azonnal kettévágom. (De akkor én nem tehettem, később a mindenható helyettem is gondoskodott róla, hogy idő előtt hamar elvigye.) Ezzel kezdődött az újabb kálváriám. - Később kuláknak minősítettek, mint ahogyan a lakosság egy részét is. Beszolgáltatásokra került sor. Megkezdődött a tsz-esítés. Ahogy a tsz-szervezés 1960-ban befejeződött, arra már tőlem is kényszerrel elvettek mindent, amihez kötődtem, ami kedves volt nekem. Eddig a saját állataimmal és eszközeimmel a saját földemen dolgozhattam, és akkor úgy éreztem magam, hogy mindenünket elveszi az állam, hiszen be kellett adni a "közösbe." - ("Szoktuk mondani: Ment minden a közösbe.") - Elvitték a lovamat, Matyit, ott sírtam utána a TSZ udvarán. Ott egy szomszéd falusi, sohasem dolgozott nincstelen, még oda is kente nekem: - "Na, Ernő bácsi, most eggyé lettünk! " - Vitték Csipkét és Fügét a teheneinket is. És elvették a drága földjeimet, erdőimet. Csak a kis háztáji földet tarthattam meg. Nem volt elég hogy átéljem a háború borzalmait, most meg még földönfutó is lettem. Ebbe betegedtem bele. Sírt a feleségem is Juliska, sírt lányom is az akkor már 11 éves Ibolya, aki mindig gondosan őrizte őket "a főd" végében, amíg mi ott dolgoztunk. - ("Egyszer, mikor még Ibolyka kisebb volt, a mohó Csipke, a hajából a piros szalagját is kivette, és megette, volt, hogy a táskáját tüntette el.")
Befejezés, a második történet vége:
Én, a krónikás, Istenits Péter Vilmos: Hároméves voltam mikor Ő itt hagyott minket. - Juliska nagymamám, és édesanyám elmondták, hogy én nagyon eleven, rossz kisgyerek voltam, akit Ő nagyon, de nagyon szeretett, és mindig azt mondta, hogy "agyon ne üssétek ezt a kis gyereket." - Sajnos csak halvány emlékeim maradtak róla.
Zárás: "Igazságot a kisemmizetteknek!"