Az őseim a hőseim - A nagyapák 4. rész Bander Gyula légvédelmi tüzér honvéd, „a védő” - Hamburgból haza

4. rész Bander Gyula légvédelmi tüzér honvéd, "a védő" - Hamburgból haza

A VÉDŐ - HAMBURGBÓL HAZA

Bevezetés:

Gondolom mindenkinél már felvetődött az a kérdés, hogy a magyar katonákat tényleg csak a keleti frontra vitték? - A válaszom, határozottan nem.

"Søren Peder Sørensen dán újságíró 2005-ben megjelent De ungarske soldater - "A magyar katonák" - című könyvében tárta fel a háború végén Dániába vezényelt magyar katonák sorsát.

1945 februárjában 12 000 magyar katona jelentősebb katonai kiképzés nélkül került Dániába, ahol átvették az innen az orosz és a nyugati frontra átirányított német katonák helyét, és gyakorlatilag őrző feladatokat folytattak a német megszállók parancsnoksága alatt.

(Más forrás: A Magyarországról bevonultatott svábok még Normandiában is szolgáltak.)

Nem csoda hát, hogy a kis német nemzetiségi falvakból, településekből, városokból vitték a férfiakat harcolni, gyakorlatilag a szélrózsa minden irányába. - Gyula bácsi Hamburgot védte.

Szőnyegbombázás, más néven: Terrorbombázás

A szőnyegbombázás egy harci repülőgépek által végrehajtott demoralizáló, megtorló vagy elrettentő terrorakció.

Jellemzői:

1. Általában nincs egy konkrét kiválasztott (katonai, infrastrukturális, gazdasági) célpont.

2. A kötelékben érkező repülőgépek egyszerre, vagy közel egyszerre oldják ki bombaterhüket.

3. Célja az adott terület teljes megsemmisítése, illetve a megfélemlítés és demoralizálás a civil lakosság és azok anyagi javainak pusztításával.

A szövetségesek négymotoros repülőgépei a háború előrehaladtával egyre nagyobb mértékben hajtottak végre szőnyegbombázásokat. Legismertebb akcióik Hamburg, Drezda és Tokió elpusztításai voltak, amelyek során több százezer ember halt meg, vagy vesztette el otthonát.

Drezdán kívül, az északi kikötőváros is volt kénytelen átélni azt a tragédiát, amit a szövetségesek felszabadításnak neveztek. Churchill a hamburgi légtér fölé küldte az angol bombázókat, akiket hűen követtek az amerikaiak.

A Hamburg elleni 1943. júliusi bombatámadásban összesen kétszáz kilométernyi utca, köztük a lakóhelyiségek majdnem fele, 277 ezer lakóépület pusztult el teljesen, s az épületek alig 20 százaléka maradt csak sértetlen. Itt használták először a szörnyű gyújtóbombákat:

"A legnagyobb pusztítást nem is a rombolóbombák okozták, hanem a főleg foszforral végrehajtott támadások után kitörő óriási tűzvihar. A hő elől a polgári lakosság felmenekült a felszínre, ahol az óriási hőség, a mérges gázok és az oxigén hiánya percek alatt végzett velük." Ezzel a gyalázatos módszerrel, ezzel a légitámadással okozott tűzviharban akkora volt a hőség, hogy a bombázópilóták még a gépük falán is érezték a több km-re felcsapó lángok okozta forróságot. Ezt követően a romok eltakarításához kivezényelt fegyintézeti rabok olykor csak lángvágóval tudtak maguknak utat vágni a legyektől és csúszós nyüvektől hemzsegő légoltalmi pincékben. Az utcák helyein csak romhalmazok és szénné égett holttestek hevertek mindenütt. Zömében ártatlan, 40-50 ezer civil ember halt meg értelmetlenül. Az akció méltán kapta a Gomorra fedőnevet."

A wikimedia.org forrás 55 ezer ember haláláról szól:

"During World War II, and especially in july/august 1943, Hamburg, Germany was severely damaged by aerial bombardment, with some 55,000 people killed."

Érdekesség:

A bombázások célja elsősorban a civilek, főként az ipari dolgozók moráljának megtörése volt. A brit felsőházban Lord Salisbury és George Bell chichesteri püspök, valamint a katonai vezetők közül is többen felszólaltak az erkölcsi szempontból nem vállalható, főként a civil lakosság ellen irányuló bombatámadások miatt. A német bombázóknál alig 7,7% volt a gyújtóbombák aránya, és ezt főleg célmegjelölésre használták. A RAF bombázói 60% fölött használtak gyújtóbombát, hogy a polgári célpontokat felgyújtsák.

A bombaháború kezdetéről pedig James Molony Spaight, aki 1940-ben a Légügyi Minisztérium államtitkára volt ezt nyilatkozta:

"Az előtt kezdtünk el célpontokat bombázni a német szárazföldön, mielőtt a németek elkezdtek volna célpontokat bombázni a brit szárazföldön."

A történet:

Volt egy olyan tökéletesre fejlesztett biztos fegyver a német hadsereg oldalán, amely pontos és hatékony vadászként nem csak a repülőgépeket, hanem a legerősebb tankokat is könnyedén bevette a célkeresztbe. Ez volt a 88 mm-es FLAK, azaz Flugabwehrkanone, ami nem volt más, mint egy légvédelmi ágyú.

1943

"Akkor voltam Hamburgban védő, mikor az égből áradt a hulló tüzes-halál, ez volt a rettegett terrorbombázás.

Az utánpótlást biztosító ipari létesítmények és a fontos kikötő miatt lettünk mi is az egyik legfőbb célpont.

Dübörgés-dübörgés- recsegés-ropogás, robbanás és még nagyobb robbanás, s ez mind szünet nélkül. Ezek a szörnyű hanghatások és a velejáró pusztulások gyorsabban történtek, mint ahogyan én ezt most kimondom. Ráadásul a mi "kicsi" 88-asunk is állandó megsüketüléssel zakatolt mellettünk, ami percenként 18-szor küldte "Churchill madárkái", és később az amerikai harckocsik felé a halált.

Nekünk, légvédelmi tüzéreknek az volt a dolgunk, hogy hevesen lőjük a légvédelmi ágyúinkkal a szövetséges repülőgépeket, amik annyian voltak, hogy majdnem eltakarták, elsötétítették az egész égboltot. Mivel a svéd Bofors-cég licence alapján 1929-től gyártott légvédelmi löveg a Bofors 29 M 80 mm-es légvédelmi ágyú a honi légvédelem fő eszköze volt, és amire mi ki voltunk képezve, ezért nem nagyon esett nehezünkre kezelni a német testvérét, a Flak 36 88-ast, a "kicsit". Tömege majdnem elérte az 5000 kilogrammot.

Két kemény éven keresztül nem történt semmi más, csak egyfolytában lőttük az ellenséges repülőgépeket, ők meg bombázták a várost.

1945

Védállás, a Flakturm árnyékában:

Az állásban, a jól álcázott Flak 36 88 mm-es légvédelmi ágyúnk, mint mindig, most is hibátlanul működött. Légi és földi célok ellen is roppant hatásosnak bizonyult. Tetőpontmagassága 9000 méter volt, ez azt jelentette, hogy addig tudtunk vele fellőni, ugyanakkor 80-140 mm páncélt ütött át 1000 méter távolságon. - Tankgyilkosnak is neveztük, mert ahány M4 Sherman a látótávolságunkba került, azok még mielőtt minket felfedeztek volna, arra mi már mind kilőttük őket és kigyulladtak, vagy egyszerűen a nagy tűzgyorsaságú páncéltörő lövedéktől azonnal felrobbantak. Ezeket a gyászosan feketén füstölgő égő roncsokat hívtuk mi tüzes koporsóknak. Addig tüzeltünk vele szünetmentesen, amíg el nem fogyott az egész lőszerkészletünk.

A bal szárnyunkon, a homokzsákos fedezékben volt egy 20 mm-es légvédelmi gépágyú, aminek még jól tartott a muníciója, és kezelő személyzete egyfolytában tüzelhetett. A jobb szárnyunk védelmében viszont csak egy MG34-es géppuskafészek biztosított bennünket az ellenséges élőerő felszámolásával. Mivel a löveg kiszállítása során az Sd.Kfz.7 féllánctalpas vontatónk - (A Sd.Kfz. 7 /Sonderkraftfahrzeug - különleges gépjármű/ egy féllánctalpas katonai jármű volt, melyet a német Wehrmacht, Luftwaffe és a Waffen-SS használt a második világháború alatt.) - kaputot mondott, és itt maradt az állásban, ezért a "kicsit" önerőnkből lehetetlen volt a mélyedésből kimozdítani, és az erőd védelmébe biztonságba szállítani. Mi a lövegkezelők, védtelenek maradtunk a közeledő ellenséges tankok ellen. Rádiósunk, Hans próbált munícióért könyörögni, de csak kiabálás volt vissza a válasz: - Végsőkig kitartani!

Már gondolatban felkészültünk a legrosszabbra, a szörnyű kézitusára, mert a közelünkben tartózkodó fiatal, elszánt német SS egységek bizony nem adják egykönnyen magukat a szövetségeseknek, mert ők a halálukig fogják tartani az arcvonalat.

Kis idő múlva láttuk ám, hogy a tankcsapda árok felől, vadul ordibálva fut felénk egy német altiszt, aki sietsége közben majdnem belegabalyodott a védő-szögesdrótjaink hálójába.

- Warum hat der Beschuss gestoppt? - Schnell, schnell, bis zum Turm zu helfen! - hangosan kiabált felénk, ez a fiatal Fähnrich, kinek a magyar katonai rang megfelelője, a zászlós. Mikor már azt hittem, hogy a lőszer végeztével a közelharc lesz a vesztünk, vagy netán végre megadhatjuk magunkat az egyre közeledő ellennek, erre a végsőkig kitartó német testvéreink, minket is a totális öngyilkosságig akartak harcoltatni. Loholhattunk utána, egyenesen a magas Flaktoronyig, ami mögül hirtelen felbukkant egy félelmetes SS Tigris páncélos, - (Tiger I. a legendás német harckocsi.) - ami szép komótosan, az állásunk felé indult meg, minket leváltva, a "drága 88-ast" megvédelmezni.

- Die! - kiabálva mutogat oda és felfelé: - Up, up, Hilfe! - Jól van, értem én - válaszoltam. Mind a tizenegyen felfelé igyekeztünk a roppant betonbunker, a Flaktorony felsőbb részeibe.

Flakturm:

Ezeket az építményeket olyan magasra építették, hogy ez által a tetejük, a környező épületek fölé kerültek. Ide telepítették a tüzér állásokat. Ezzel megszülettek a máig egyedülálló Flakturm-ok, vagyis a légvédelmi toronyerődök.

Gyakorlatilag elpusztíthatatlan vasbeton szörnyekké tervezték őket annak érdekében, hogy megvédje a várost a légitámadásoktól, és a bombázásoktól. Hamburg volt a szövetségesek második legnagyobb célpontja, mert a városban több nagy hajógyár működött, és számos tengeralattjáró várta a bevetést.

Ezeknek a masszív monstrumoknak a tetején légvédelmi ágyúk helyezkedtek el. Ha kellett, hosszú távú védelmet is nyújtott a támadó földi erők ellen. Ez egy teljesen önálló egység, saját áram-és vízellátással, és kórházzal. Gáztámadások ellen is védelmet nyújtott. A Heiligengeistfeldi építmény alapja 75 méter x 75 méter, és 39 méter magas. A falvastagsága 3,5 méter, és a mennyezete 5 méter vastag tömör beton-acélszerkezet. Akár 25 ezer embert is volt képes befogadni, és megóvni.

Albert Speer irányítása alatt, és Friedrich Tamms építész tervezése nyomán, a Todt szervezet több ezer külföldi és kényszermunkásaival épültek meg 1942-44-ben.

Hamburgban kettő ilyen létesítményt működött. Az egyik Heiligengeistfeld-ben, a másik pedig Wilhelmsburg-ban a mai napig megtalálható.

A tornyok közül az L-tornyot felrobbantották, de a G-toronynak csak a belső szerkezetét sikerült megrongálni. Mivel többet nem vesződtek vele, ez ma is megvan és kihasználatlan. Csupán a tetején vannak mobilátjátszó antennák. A Hamburgi Heiligengeistfeldi Flakturm IV viszont nem esett áldozatul a szövetségeseknek, és ma médiaközpont és diszkó üzemel benne.

(A város területén, a föld alatt még körülbelül 700 Bunker rejtőzik. A nemzeti szocializmus korszakában itt épült a legtöbb bunker Németországban.)

De most térjünk is vissza az izgalmas történethez:

Több méter vastag betonfal átjárása után, beértünk egy lépcsőházhoz, ahol végtelenül kanyargó lépcsőfokok ezrei felfele mutatták az irányt. Már vagy tíz métert tehettünk meg emelkedve a betonszürke félhomályban, mikor oldalvást egy hangosan nyikorgó teherfelvonó, nagyot csattanva megállt. - Schnell! Schnell! - kiabáltak, és integettek felénk a bent állók. Nyomban beálltunk közéjük. Szinte mind fiatalabbak voltak nálunk, akik reménykedve, feszesen, katonásan várták, hogy leválthassák a fáradt fentieket. Az arcukra volt írva, hogy ők még hittek a legyőzhetetlen mítoszban, de mi viszont éreztük a közelgő véget, amit már a Don és Sztálingrád gyilkos szelleme árasztott.

Lassan hajtott tovább minket a hatalmas villanymotor ereje, ami az erőteljes erőlködéstől erősen búgott, és ezáltal az acél keretszerkezetünk zörgött és zakatolt. Közben az emeletek megállói közt kis bepillantást nyerhettünk, a monstrum belsejének az életébe. Rengeteg katona, mindenfelé kerekeken, illetve síneken guruló lőszeres kocsikat, és automatikus, hangos lőszerfelvonók sokaságát láttuk. A belső kilövőnyílásokból vadul tüzelő légvédelmi ágyúk, és a kisebb nyílásokon pedig a mesterlövészek várták az óvatlan könnyű préda felbukkanását. Eközben kintről, nagy kaliberű lövedékek hirtelen becsapódásai jelezték, hogy az ellenség újra, célkeresztbe vette a várunkat. Automatikusan önkéntelenül is a fejünk felé kaptunk.

- Nem kell félniük, - szólt felénk törve, de magyarul egy előkelő feketeinges Waffen-SS Sturmführer, - (Hadnagy) - mert egy torony össztűz esetén 8000 lövést adhatunk le percenként. - (Ez akkoriban igen jelentős tűzerőnek számított.)

- Ezt az erődöt egyetlen szövetséges bomba sem tudja átlyukasztani! - nézett ránk szúrós szemmel, és egységére, egyszerre határozottan és szigorúan.

- A Führer-ért, harcolni mindhalálig! - és a többiek is kántálták: Mindhalálig!

Gondoltam magamban, na, Gyula, te innen aztán sohasem menekülsz, mert ez bizony a Hitlerjugend.

Hitlerjugend:

A második világháborúban tagjai kezdetben kisegítő feladatokat láttak el, ám később, a súlyos német veszteségek után, a harcoló alakulatok utánpótlására kezdték felhasználni a Hitlerjugendet. 1943 februárjában önálló hadosztályt is szerveztek HJ-tagokból 12. Hitlerjugend SS-páncéloshadosztály néven.

Ahogy felértünk a tetőre, az ismert 88-as típushoz parancsoltak culágernek, - (A szó a német zu lager szóból eredt: a táborba) - azaz segédmunkásnak. Az automatikus felvonószalagokból, amik a gránátokat húzták fel, azokból kellett kiszedni a lövedékeket, és az ágyú mellé rakni. Az újdonsült SS "barátunk" pedig a "négyes ikreket" kezelte, a 2 cm-es Flakvierling 38-at, egy német gyártmányú négycsövű légvédelmi gépágyút. Mi meg aztán szünet nélkül biztosítottuk a muníciót, még félre sem mertünk nézni. Közben a város határához közel hatalmas erővel robbant szét az egyik sikeresen eltalált B-24 Liberator. Hangos ováció kísérte a kilövést: Heil Hitler! Wir kämpfen bis zum Tod! - (Mivel állandóan figyeltek minket, ezért nekünk ismételgetni kellett, hogy: Harcolunk mindhalálig!)

Titokban azt tervezgettem, hogy jó lenne valahogy megtudni, hogy mi történik körülöttünk. A "négyes ikrek" a megadott időközönként pihentek. - (Hűltek) - Ekkor vettem a bátorságot, és kihasználtam ezt az alkalmat, mikor sem ellenséges tűz, sem a saját lövegeink nem ugattak. Odamentem a mindig feszes tartásban álló büszke hadnagyhoz, és dicsértem a legutóbbi sikeres találatát. Hű harcostársnak tekinthetett, mert a belső zsebéből elővett finoman megmunkált ezüsttálcát szétnyitotta, és megkínált az illatos cigarettájával.

- Tessék. Finom friss Berlini cigaretta. - Vettem belőle, és jó modorral megköszöntem. Az optikája felé tekintettem. Az érdeklődésemet nyomban észre vette, majd megengedte, hogy belenézzek a nyugati irányba felállított periszkópjába. Nyomban észrevettem az árulkodó füstoszlopokat, az ellenséges tankok kipufogójából áradó fekete felhőt, ami tudatosította bennem, hogy egyre jobban közelednek a szárazföldi erőikkel az amerikaiak.

- Jönnek igaz? - kérdésére kissé meglepődtem, és válaszoltam.

- Igaz.

- Mit gondol, mekkora a haderejük?

- Több század, ezred, vagy talán hadosztály. - Egy magyar falusi sváb vagyok uram, én ezt így nem tudom megsaccolni.

- Igaz. - Én sem. - De csak jöjjenek, mi meg fogadjuk őket kellőképpen. Majdnem elfelejtettem: A zászlós nemsokára leviszi magukat, ahol új feladatot fognak kapni.

- Értettem. - válaszoltam, és visszaindultam a nehéz lőszereket emelgetni.

Egy vagy másfél órai monoton munka után, előkerült a fiatal Fähnrich.

- Der Traktor ist fertig. Sie sofort kommen, um Ihre Waffen weg, transportiert und am neuen Standort installiert. - Értettük! - kiabáltuk neki hangosan, pedig csak alig hallottunk valamit a mondandójából, az állandó fülsiketítő tüzelés miatt. Akkor még valami azt súgta nekem, hogy a veszélyes betontetőről, és a fanatikus, de mégis talpig úriember SS hadnagytól, egyelőre jó messze kerüljünk.

A súlyos, mély hangon csikorgó acélfelvonóval viszonylag hamar leértünk. Közben a zászlóstól megtudtuk, hogy ezentúl ő lesz az egységünk parancsnoka. Továbbá információt kaptunk arról is, hogy az Sd.Kfz.7 féllánctalpast a mechaniker-ek (szerelők) megjavították, amivel újból nekünk kell egy megadott helyre vontatnunk a 88-ast és ott kell majd telepítenünk. - "Gondoltam, legalább mozgunk egyet."

Mikor kikeveredtünk a szögesdrótok hálójából, és a tankcsapdák fogsága mögül, akkor már hallottuk az erős gép, ismerős, egyenletes alapjáratát, és egy mellette zakatoló páncélvadász motorhangját.

- Gépjárműre fel! - kiáltására felszálltunk a vontatóra, és ott találkoztunk még négy újonnan jött bajtársunkkal, a Stug IV kezelőivel. Ekkor ő röviden bemutatkozott:

- Ralf Richter-nek hívnak. Mostantól nekem tartoznak feltétlen engedelmességgel. Megértették? - Értettük! - válaszoltunk vissza hangosan.

Egy részletes hamburgi térképet nyitott ki nekünk. Mutatta a közelgő front várható irányát. Továbbá, a Flakturm védelmi zónáján belül egy közeli magaslatot nyugati irányban.

- Ott, jól el tudjuk rejteni a méretes páncéltörő légvédelmi ágyúnkat, és a támogatásként kapott Sturmgeschütz IV (Sd.Kfz. 167), rövidítve StuG IV rohamlöveget is. - mutatott a térkép pontjára.

Ezzel az összlétszáma a 11 fős szakaszunknak, 15-főre bővült. Végignézett rajtunk, és tekerte a fejét. A Stug IV személyzetét utasította, hogy rádiózzon be a bunker parancsnokságához. Az SS legények tartalékaiból igényelt nekünk új kézifegyvereket, a Sturmgewehr 44, - (Rohampuska 44) - más néven StG44-et, ami egy jó paraméterekkel rendelkező német gépkarabély. Az engedélyt megkapta, mi meg örömmel mentünk is érte. Ott már várt ránk, az ismerős SS hadnagy.

Vegyes érzések fogtak el. Örültem is, meg nem is hogy újra találkoztunk. "Nocsak, ha ez velünk jön, akkor biztos otthagyjuk a fogunkat. - gondoltam." - Szerencsére csak egy rövid eligazítást, útmutatást tartott nekünk, és megígérte, hogy ott fönt a tetőn, az ő célkeresztje, mindig a minket támadó repülőgépekre fog szegeződni. Nem csak az új fegyvereket kaptuk meg személyenként hat tárral, hanem még a tetejébe egy karton cigarettát is.

Erőink:

Fő fegyverünk: A "kicsi" elrettentő 88-as ágyúja, és a Stug IV rohamlövegünk elsődleges fegyverzete a 75 miliméteres KwK 40 L/48-as ágyú.

Támogató erők: A távoli erődből az SS hadnagy, és a kisegítő személyzete. Kézifegyvereink: Az új gépkarabélyunk, az StG44 rohampuska.

Összeköttetésünk: 1 fő Wehrmacht híradós közlegény a hordozható rádiójával, és a Stug IV beépített rádiója.

Lőszerkészlet: A 88-as lőszerkészlete 10 ládában nyugszik a vontató hátsó ülésein. A Stug IV páncélvadászhoz 63 db gránát dukált. A másodlagos fegyverzete 1 db MG 34-es géppuska, amihez 600 db lőszer volt bepakolva.

A harc

A dombról, ami még nem is olyan rég egy szépen gondozott park része volt, jól rá lehetett látni arra a széles utcára, ami befelé vezetett a megtépázott romhalmaz városba, egyenesen az erőd felé. A háború éveiben elburjánzott sűrű bokrok, és magas cserjék sokasága jól álcázta mindkét járművet, és szintúgy az öt tonnás orvlövészt, a "kicsit". A félhernyótalpast a domb mögé, biztonságosan az erőd felé nézve állítottuk le, hogyha kell, azonnal tudjunk, indulni vele.

A terv, a hadnagy és a zászlósunk mondandójából mindenki számára érthető volt, és pofon egyszerű. Nagyszámú ellenséget, csak a meglepetés erejével tudjuk feltartani. Ahogy az utca végén megjelenik az első ellenséges jármű, azt azonnal lesből kilőjük, mire feleszmélnek, a következőt is és így tovább, míg be nem dugul az utca vége, és míg be nem mérnek minket. Elméletileg az ellenséges repülőgép-támadást a Flakturm tüzérei leszedik, ahogy arról az SS hadnagy biztosított minket, ezért erre elméletben nem lesz gondunk.

Gondolat: "1943-ban, a terrorbombázások idején, kívülről mi támogattuk az erődöt, hogy közösen a repülőgépeket le tudjuk leszedni. Most 1945-ben, a magas Flaktorony támogat minket, hogy mi, a földi célokat tudjuk megsemmisíteni."

A Flak 36 88-as lőszereit súlyos faládában tárolták, és minden ilyen láda három lőszerrel együtt 60 kilót nyomott. Ezeket a nehéz pakkokat pakoltuk ki a félhernyótalpasból a "kicsi" mögé.

Pihenés után, mivelhogy már régen nem sétáltam egy jót, önként jelentkeztem a négy órán át tartó felderítő járőrbe. Mindig ketten indultunk. Le kellett gyalogolni a bokros részről a külváros végébe, és ott jól álcázott figyelőpontot kellett létrehozni.

A társam német Wehrmacht rádiós volt, aki mindig sokat mesélt a falujáról, hogy ha oda ő visszatér, feleségül veszi a kedvesét és gazdálkodni fog. Elmeséltem neki, hogy mi is a német fatherland-ból - (szülőföldből) - származunk, de mi a szeretett Magyarországon születtünk, és élünk-halunk már nagyon-nagyon régóta. Ha így vagy úgy, de testvérek vagyunk. Lassacskán ránk szállt az esti félhomály, ami a figyelő bokrai között már sötéten borított be minket, és a rádiós Hans nem vehette észre, a szememből legördülő kövér könnycseppeket. Mert, ahogy ő haza szeretett volna menni, én is ugyanúgy haza szerettem volna már jutni a szülőfalumba, Németzsidányba.

Mivel a másik rádió a Stug IV-be, alpból be volt szeszerelve, ezért így tartottuk óránként a dombbal a kapcsolatot:

- Itt a sólyom, itt a sólyom! - Keselyű jelentkezz!

- A keselyű jelentkezik, vétel!

- A sólyom magasan repül és szárnyal! - vétel vége!

- Nyugtáztam, magasan repül és szárnyal! - vétel vége!

Így ment ez, egymást váltva hajnalig, mikor a kihelyezett két figyelőnk újból jelentett:

- Itt a sólyom, itt a sólyom! - Keselyű jelentkezz!

- A keselyű jelentkezik, vétel!

- A sólyom alacsonyan repül, vétel! - Ismétlem, a sólyom alacsonyan repül, vétel vége!

- Nyugtázta a keselyű! - Alacsonyan repül! - Ismétlem, alacsonyan repül, vétel vége!

A rádióforgalmazás után, a kint levő sólyom azonnal visszavonult.

Ebből már tudtuk, hogy megkezdődött ellenünk a hajnali páncélos támadás.

Tíz percen belül itt volt mellettünk a két katonánk.

A kis egységünk nyomban készültségbe került, ami annyiból állt, hogy azonnal jelentettük a "fészeknek", - (Flaktorony-nak) - az eseményt, és a 2 irányzó, az 1 gyújtó-beállító, 1 töltő, 5 lőszerhordozó, és jómagam a lövegparancsnok és a sofőrünk, elfoglaltuk a támadó helyünket. A rohamlöveg négy fős személyzete is bemászott a helyére.

Vártunk, mint megbúvó ragadozó, a gyanútlanul közeledő prédára. De nem sokáig, mert a távolból jövő halk motorzúgást, a halott külváros romjai többszörösen visszaverték.

Ezután a várakozás idegölő percei következtek, miközben a süvítő, többszörösen visszaverődő, monoton zúgás, egyre hangosabb lett, ahogy a Sherman harckocsik vészesen közeledtek a magas "kapukhoz".

Irányzóink a lövegeket, megfelelően beirányozták a zárt terepen, mindössze 800 méterre az első megjelenő célponttól. Egymás után kettő, nagy sebességű vörösen izzó páncéltörő gránát csapódott az első harckocsiba. Nyomban kigyulladt. Ezzel a beköszönésünkkel kezdetét vette az igazi csata. Vaktában felugattak az ellenség harckocsi ágyúi is, de csak céltalanul tüzeltek mindenfelé.

Ahány tank bemerészkedett elénk a széles térbe, annyi tüzes koporsóval ajándékoztuk meg az ellenséget. Az első negyed órában, a "kicsi" és a rohamlöveg, nagyon jól teljesítettek. Füstölő roncshalmazok keletkeztek a "kapunál". Az ellenség már nagyon ideges lehetett, mert abbahagyta az öngyilkos ámokfutást, és beküldött fölénk egy felderítő repülőgépet. Vesztére, mert még mielőtt a város peremét elérte volna, arra az ügyes SS legények a hadnagy vezetésével, nyomban leszedték, ami füstölögve csapódott be az egyik elhagyott emeletes ház romjaiba. Az amerikaiak csak sejthették, hogy a Flakturm új radarjai, még kellő időben, hamar észreveszik, a közeledő gépeket.

Ezután hosszú gyilkos szünet következett. Gondoltuk, bevárják az önjáró lövegeiket, és ha itt lesznek, akkor jól megszórnak minket.

Így is történt. Este megkezdték a szörnyű, pusztító tüzérségi előkészítést. Recsegés-ropogás, szörnyű robbanások rázták meg a földet körülöttünk, ahogy süvöltve becsapódtak a repeszgránátjaik. Mi a domb mögül fekve, sisakunkat fejünkre szorítva, remegve vártuk a végét. Csodával határos módon, a két főfegyverünk megmenekült, a félhernyótalpast viszont találat érte, és kigyulladt.

Két lövegkezelő katonánk kicsavart, illetve leszakadt végtagokkal feküdt a saját vérüktől átitatott avarban. Őrajtuk már nem tudtunk segíteni. Ralf összeszedett minket, és a fegyverekhez parancsolt. Még időben, mert a szárazföldi erőik újból támadtak. És most már teljes szélességben bevetették a gyalogságot is. Szünet nélkül tüzeltünk, több harckocsit, és még több teherautót kilőttünk. De egyre csak, megállíthatatlanul közeledtek. Fedezékként használták a roncsaikat, és ködgránátokat szórtak szét.

A Stug IV személyzete olyan hevesen használta az MG 34-est, hogy nem győzték közben cserélni a túlhevült csövet. Észrevehettek minket, mert egyre több robbanás, találat csapódott be mellettünk. Szinte a fülünk mellett fütyültek tovább a lőszerek.

Zászlósunk jelentést kért:

- A sofőrünket találat érte, de még használható a jármű. - Betáraztuk az utolsó száz lőszert a géppuskába, viszont páncélgránátunk már tíz sem maradt. - Jelentette a Stug parancsnoka, az Oberfeldwebel - (törzsőrmester).

- Egy láda páncéltörő gránát maradt, - (3 darab) - jó, ha egy percig kitartunk. - Jelentettem neki riadtan.

És ebben a szent minutumban, mögülünk egy nagy fekete árnyék magasodott fel, szörnyű hanggal, robajjal a kíséretében. A félelmetes SS Tiger I. harckocsi volt, amely 1-es sebességfokozatban küzdötte fel magát a dombra.

Ahogy a torony csapóajtaja felcsapódott, egy ismerős arc dugta ki magát belőle, ez az SS hadnagy volt.

- Gondoltam ezen az oldalon elkél még egy kis segítség. - Irtsuk ki a Yankee-ket (Jenkiket = Amerikaiakat) még egy kis időre! - Ilyen módon üdvözölt minket az elöljárónk.

- Értettük parancsnok. - kiabáltuk túl a Tiger 650 lóerős, hangos motorját.

- Ha kilőtték az összes lőszert, akkor maguk csak vigyék a rohamlöveget, a sebesültet, és a holtakat az erőd védelmébe. Én majd fedezem magukat. - parancsolta határozottan. - Ránéztem, és kiabáltam:

- Sok szerencsét, köszönöm! - ezzel búcsúztam el tőle. Visszaintett, és nem láttam többé.

Mi is tudtuk, és ő is, hogy ezt a csatát bizony nem nyerheti meg.

Ahogy a harcok epicentrumától távolodtunk, úgy hallottuk a Tigris tank egyre sűrűbben felhangzó két 7,92 mm-es MG34-es géppuska vad kelepelését, és a fő fegyverének, a halálos 88-asnak a visszhangzó lövéseit. Nyomában hatalmas robbanások, füstoszlopok jelezték a pontos találatait, manőverező mozdulatait.

Ahogy újból a Flakturm árnyékába érkeztünk, a sarkon befordult, és megállt előttünk egy fehér csillagos M4 Sherman tank, és kibújt belőle egy fehér kesztyűs, szénfekete katona. Akkor láttunk életünkben először négert.

Így történt, hogy amerikai hadifogságba estem, és itt, az én harcom véget is ért.

Jól bántak velünk, urakként érezhettük magunkat. - Az utolsó lövések után, amikor minden letisztult, hamarosan elengedtek minket. Még útravalóként pénzt is adtak és elindulhattunk a hazánk irányába.

Itthon:

A hazatérésem után, az itthoni veszedelembe kerültem.

1945 elején a szövetséges gépek fölénye miatt, a földben épített óvóhely-bunkerban laktunk. Az étel és italhiánytól a "Kis Vili" bélhurutot kapott, mert csak fekete cikóriakávé jutott neki, a picike kis csecsemőnek, úgy, mint másnak. - "Irma és a család, a testvérek, Lujza, Jolán, Margit és a többiek, elrondították magukat, úgy, hogy jól bekormozták egymást, ne hogy prédájává váljanak az áradó, fosztogató, a hatalmas szovjet hadsereget követő műveletlen hordának. Rezső és társai, ezt a szovjet sereg után loholó vörös fosztogató-martalócokat lőtte a szőlőhegyen. Én meg mentem, a beteg, éhező fiúcskának életmentő tejért Ólmodra. Velem tartott hű társam, a fekete patkányozó kutyám. Ott, a falu elején a templomnál, elkaptak a részegen tivornyázó ruszkik, hogy vigyenek örökös rabszolgának Szibériába. Nagyon megijedtem, semmiképpen sem akartam ott, az orosz földön meghalni. - Legalább 80 kilométert gyalogoltam velük, mikor Csorna határában jött a jó alkalom, ott szöktem meg. - Egy alkalmas pillanatban bevetettem magamat az útszéli bokros árokba, majd onnan továbbmásztam a magas kukoricásba. - Aztán futottam, de olyan gyorsan, ahogy még sohasem."

Befejezés, a negyedik történet vége:

Mivel az otthoniak már egy ideje vártak rám, gondolták biztos valami bajom eshetett, ezért Rezső a keresésemre indult. - Előtte beugrott a Horvátzsidányi Dobai doktor Úrhoz, a körzeti orvosunkhoz, aki sietősen Vili meggyógyítására indult. ("Végül is, azt hiszem valahogy így menekült meg a gyerek.") - Ólmodon az öregek elmesélték neki a gyászos elfogatásomat, és még sok más ártatlan emberét, és ezzel a szörnyű tudattal indult haza a családjához.

Pár nap múlva már én is megérkeztem, és a család újra, egy ideig megint egységes maradt.

"Akkor lettek volna felszabadítók, ha a felszabadulás után hazamennek."

Még hosszú évekig kellett viselni magamon a "nyugatos" bélyeget, - mert minket Németzsidányiakat, speciálisan megkülönböztetett az új kommunista rendszer. - Ez egy életen át elkísért minket.

ZÁRÓRÉSZ, EPILÓGUS:

Istenits Péter Vilmos, az emlékező krónikás, azaz én, felsorolom a főszereplőket:

--- Az akkori "kis Vili" az én szerető édesapám, Istenits Vilmos, aki a háború nehéz, vérzivatarában született 1944 decemberében. - Később "Vili a Kiszsidányi kőműves".

--- A hároméves kis Rezső, a "kis Vili" bátyja, a nagybátyám, később a "Kőműves Rezső".

--- Az öreg kőműves Rezső, Istenits Rezső honvéd tizedes, "Tito ellen", "Rezső bácsi", az iparos apai nagypapám "Papa", a "kis Rezső és kis Vili" édesapja, aki később "Sztálinvárosban" - (Egyébként 67 éve, 1950. május 2-án kezdődött meg Sztálinváros (1961. november 25. óta Dunaújváros) építése.) - építette újjá a hazát, és például a szombathelyi "Vörös Bika Szállót" - /Határőr laktanyát/ - is nagymértékben hozzásegítette, hogy elkészüljön. - Édesapám mondta, mikor 1995 júniusába felszereltem Hivatásos Határőrnek: "Mikor ott felnézel a mennyezetekre, látod a boltíves plafont, azt mind a Papád rakta ki téglából. - Örök időkig fent marad.")

--- "Jóska bácsi", Istenits József, honvéd híradós hadnagy, a tehetséges pedagógus, a nagy Petőfi kutató, kinek menekülnie kellett, miután hazatért a Doni harcokból, - (Az elüldözése, elmenekülése után magyarosítatta a nevét Istenes Józsefre) - csak azért, mert teljesítette a kötelességét, háborúzott, és német nemzetiségi volt.

--- "Gyula bácsi", Bander Gyula, a honvéd légvédelmi tüzér, aki Hamburgot védte a 88-as légvédelmi ágyúval. - Ezek után, itthon, a "kis Vilinek" - (Édesapámnak.) - ment volna tejért, amikor a ruszkik elkapták, de ő ügyesen megszökött a viszonylag rövid fogságból.

--- Perger Ernő, "Ernő bácsi", a Papa, a nagypapám, aki egy igazi becsületes, dolgos, gazdag paraszt úriembernek számított. Sztálingrád körüli harcokból gyalogolt haza Nemescsóba. (Tudjátok: "Ameddig a lábam bírja")

--- "Juliska" Simonits Julianna, a Nemescsói nagymamám, Perger Ernő felesége, aki később, a papa halála után, szinte "világutazóvá" vált.

--- "Ibolya, Ibolyka", Perger Ibolya, a későbbi Istenits Vilmosné az én szerető édesanyám, aki mindig mindenről gondoskodott, és most is gondoskodik.

--- "Irma, Irma néni, Mama", Bander Irma, Istenits Rezsőné, a nagymamám, aki a Kiszsidányi nyaralásaim közepette sok mindenre megtanított. Gazdálkodás a háztáji földön: mák, répalevél, krumpli, bab, borsó, és más különféle zöldségek termesztése, - ("a kenderfődön") - többek között gyerekként bevezetett a svábos főzés rejtelmeibe: "Nagy gombócos bableves"- ("Íz világát, azóta sem tudom leutánozni, pedig nagyon sokat főzök.")

--- Jolán néni, "a néném", Bander Jolán, akivel szintén sok időt tölthettem az unokatestvéreim mellett. - ("Viki, Zsolti, és később a kicsi Heni, és az ő szüleik) - Sokszor felvitt minket a legendás szőlőhegyre. Ő ott kapált, mi meg felette a magas fán, jóízűen cseresznyéztünk. A többieket külön nem említem meg, mert nem tudtam idekötni a fenti elbeszélésekhez, történetekhez.

NEMESCSÓ, 2017 Január - Február

Istenits Péter Vilmos, a legkésőbbi "Kis Vili"